La Trappe Quadrupel Oak Aged Batch #22

La Trappe Quadrupel Oak Aged Batch #22 (11,0%): A La Trappe Quadrupel Oak Aged-sorozat általam kóstolt eddigi ötödik tagjaként a 22-es sorszámú verzió német single malt hordóban érlelődött egy darabig, a whiskey-kölcsönözte jegyek azonban olyannyira nem válnak elsődleges jellemzőivé a sörnek, hogy csak halványan, kellő levegőztetés után bújnak elő a vaníliás, fahordós aromák, melyekhez azonban egy sokkal erőteljesebb, szinte már búzasörösen banános, almás, összességében igen könnyed hangvétel társul. 

Ez az elegancia az ízében is maradéktalanul teljesülni látszik, tartalmas, de mégsem nehézkes, lágy és bársonyos kortyokba ágyazva bújnak meg a megszokott aszalványos-kompótos, cifra élesztős jegyek közé szőtt likőrös íznyalábok, mindez a megszokott vattacukros, rágógumis lepel alatt. Az érlelés itt is visszafogottan érezhető, nem ordít a sörből a whiskey hangulata, egy újabb árnyalatot azonban hozzátesz az egyébként is színes, ízig-vérig trappista kompozícióhoz. 

(Ratebeer link) 

Buxton / Omnipollo Yellow Belly Sundae

Buxton / Omnipollo Yellow Belly Sundae (12,0%): A Yellow Belly bourbon hordóban érlelt változataként hasonló karakterisztikára számíthatunk, mint az "alap" verzió esetében, s ha szerencsénk van, egy vaskos, hordóérlelés adta hangulat cifrázza majd azt a képet, amelyet úgy hihettünk, már nemigen lehet. Talán nem is olyan nagy baj, hogy e főzet nem ebbe az irányba mozdult el, s nem akart még lapot húzni a mogyoróvaj-stout értékeire. 

Összetevői között bár a laktóz, a kakaó és vanília mellett a keksz és földimogyoró aroma is feltüntetésre kerül, közel sem olyan vakító a kép, mint a Yellow Belly esetében, mind aromáit, mind ízjegyeit megzabolázza a whiskey atyai szigora, s bár ebben is szikrázni látszik minden, ami süteményes hangulatot idéz: mogyoróvaj, fehércsokoládés profitterol, csokoládés-vajas keksz zamatai villámlanak, az ízpetárdák egy megfontoltabb, érettebb keretben jutnak szóhoz, mely által az egész ízvilág kifinomultabbá, mélyebbé, magasabb röptűvé válik. 

Egyesek a bohókás, zabolázhatatlan karakterre esküsznek, másoknak az átlagos sörökhöz képest még mindig zavarba ejtően sokszínű karakter nyerheti el a tetszését, mindenesetre nehéz lenne választani a két típus közül. Éppen ezért én a magam részéről mindkét főzetet egyforma pontszámmal jutalmazom. 

(Ratebeer link) 

Omnipollo / Buxton Yellow Belly Peanut Butter Biscuit Stout

Omnipollo / Buxton Yellow Belly Peanut Butter Biscuit Stout (11,0%): Ilyen névvel nemigen lehet rossz egy imperial stout sem, nyilvánvaló módon ez sem volt az, bár akkor még keveset mondtam… Éjfekete, vékonyka habot gerjeszt, ami azonban egy bézs gyűrű formájában mindvégig ékesíti a tűzijáték-szagú italt. Másodperceken belül meg is nyit az édesszájúak Kánaánja, varázslatos illatai olyan desszertszerű komponensek hangulatát hordozzák, amelyek a címke okítása szerint valójában nem összetevői a sörnek. 

A mogyoróvajas áradatról talán felesleges is szót ejteni, mindenesetre a krémesség, a tejcukros buké kávétejszínes fonalai olyan kifejező aromaszövetet terítenek az ízlelés útjába, amelyeknél egyértelműbb iránymutatás talán nem is akad. Azáltal, hogy a mogyoróval ízesített kávé hangulata szinte orrba vágja a felkészületlen fogyasztót, az ízét illetően sem sok könyörületre számíthatunk. Ha lehet, az ízvilág ugyanez, csak még direktebb formában, finomkodás és tapintat nélkül üvölti létjogosultságát a főzet elnevezésének. A forró csokoládés, kakaós kortyok elolvadnak a szájban, tonnás súlyúak és olyannyira intenzívek, hogy már egy kisebb mennyiség befogadása után is úgy érezzük, mindent tudunk... 

Az elcsépelt mondat, mely az eddig kóstolt sörök édességének mértékére utal, itt nem sok információt hordoz, egyértelmű, hogy ebben a tekintetben kimagaslik az ital, és ha valamely főzet ebbéli tulajdonságában próbálná túlszárnyalni, ott már a sör, mint kategória keretei válnának megkérdőjelezhetővé. A Yellow Belly azonban oly módon meghökkentő, hogy közben minőségi is, s úgy robbannak szét a cukormázas ízjegyek, hogy azok darabjai is tartalmat hordoznak. A különlegesség netovábbja, az idei év egyik legnagyobb durranása. 

(Ratebeer link) 

Emelisse White Label Barley Wine (Heaven Hill BA)

Emelisse White Label Barley Wine (Heaven Hill BA) (15,0%): Komoly terep a barley wine-ok világa, szigorú italról van szó ugyanis, mely nem igazán tűri a balul sikerült vonások jelenlétét, markáns, súlyosabb formátumából adódóan kevésbé megbocsátó a kilengésekkel szemben, ha azonban egyben van a szerkezet, az egyik legizgalmasabb típus is a malátabor műfaja. 

15%-os, Heaven Hill hordóban érlelt sör esetén a feltételek több, mint adottak, egy olyan nagy nevű gyártó, mint az Emelisse esetén pedig valószínűleg túlságosan nagy melléfogásokról sem beszélhetünk, és ahogyan annak lennie kell, a kóstolás minden egyes fázisát hátradőlve élvezhetjük, annak biztos tudatában, hogy ez a palack valóban stílusának egyik legnagyobb királyát tartogatja. 

Zavaros, mustos, barna színe van, valamint piszkosfehér habja, továbbá remek illatai, amik egy túlcsordult malátásbödön, datolya, aszalt-cukrozott paradicsom és természetesen tejszínes bourbon hangulatát hordozzák. A végtelen mélységek, mennyei magasságok itala, ha létezik tökéletes karakter, ez közel áll ahhoz, a tejszínesen bársonyos krémesség lepelként takarja be és csendesíti le a kirobbanni készülő ízjegyeket, amellett, hogy az élénkség is a jellemvonásai között tüntethető fel a szerkezetnek. 

Mézédesen vibráló gabonaszirup egy cseppnyi fanyar, élesztős hálóba burkolva, melyhez a komló aromásabb, vadságától megfosztott, érettebb jellegű hangulata is csatlakozik, ezek a jegyek azonban csak tökéletes aláfestésként szolgálnak a whiskey játékához, ami magára von minden figyelmet. Az érlelésnek az a fajta testet öltése ez, amikor a fahordós jegyek nem csak úgy rátelepszenek, semmint inkább beleivódnak az ital lényébe, lelket adnak a karakternek. Ezek alapján azt gondolom szükségtelen túlhangsúlyozni, hogy a műfaj szerelmesei számára kötelező darab. 

(Ratebeer link)